"Most eszébe jutott, hogyan tárta kezét e végtelen világos
kékség felé, és sírt. Gyötörte az a tudat, hogy őneki mindez
teljesen idegen. Micsoda dáridó, micsoda mindennapos nagy ünnep ez,
amelynek sosincs vége, és amelyhez régóta, gyermekkorától fogva
mindig vonzódik, és amelyre ő sehogy se tud eljutni. Minden reggel
feljön ugyanez a fényes nap; a vízesésen minden reggel megjelenik a
szivárvány, a legmagasabb hegy, az a havas, ott a távolban az ég
peremén minden este bíborlánggal ég; minden "kis légy, amely a nap
meleg sugarában körülötte zümmög, részt vesz ebben az egész
kórusban: tudja, szereti a maga helyét, és boldog"; minden fűszál
nő és boldog! És mindennek megvan a maga útja, minden ismeri a maga
útját, dalolva jön, dalolva megy; csak ő nem tud semmit, ő nem ért
semmit, sem az embereket, sem a hangokat, csak őneki idegen minden,
csak ő az elvetélt."
Dostoyevszki: a felkegyelmu, III.7
"Es ebben a pillanatban, allom es eberseg kozott, amikor
megnyilik nekunk a kulso tudat, akkor ereztem meg azt, ami annyira
megrazo es elkepeszto a vallasokban: a vilagur orok
tokeletessege, a fold vegtelen keringese. A kenyszer irtozatos,
elviselhetetlen erzese. Kenszyeritve vagyok turni, hogy a nap
minden nap kel fel. Ez borzaszto. Ez
embertelen."
Cortazar: Santaiskola, 67.